Egy skizofrén élet mindennapjai

Túl a hétvégén

2019. január 20. - csakférj

Ez a hétvége is elment. Természetesen a veszekedés sem maradhatott el, mivel én el akartam menni egy helyi bálba, de szerinte hétvégén maradjak itthon a családdal, hiszen egész héten dolgozok, alig vagyok itthon... Természetesen neki nem volt kedve jönni, mert ott számára vadidegen emberek vannak, és egyébként sem érezné jól magát...

Hát, kb ugyanolyan volt, mint a szilveszter éjjel... akkor is kb este hétkor már ágyban volt, 9 re aludt is, a gyerekkel megvártuk az éjfélt, én szépen becsókoltam egy üveg pezsit magamban, majd néztük a HBO-t...

Na szóval ugyanez volt a mostani is, korán elment lefeküdni, mi meg a gyerekkel tévéztünk, szórakoztunk ( ergo: a reklámok alatt ki tud nagyobb zsibit adni a másiknak, és lebirkózni az "ellenséget"). Ez ugye hanghatásokkal jár, nagy röhögésekkel, jajgatással, puffanással, amit C. nem tolerált, és folyamatosan kiabált ki a hálóból, hogy maradjunk nyugton... szóval ez a szórakozás is ment a levesbe..

A hétvége szinte sémára történik már... én pihenni szeretnék, feltöltődni otthon, ő folyamatosan beleköt mindenbe, és kb. 10 alkalommal elsüti, hogy unatkozik... Gyerek a szobájában, fülhallgató, és vagy youtube videót néz, vagy játszik valami stratégiai játékkal...

Bevallom, már nincs kedvem vele elmenni sehova... ha el is megyünk, kb 15 perc múlva jön a sírás, hogy oké, elég volt, menjünk haza, mert pisilnie kell, fázik, stb.. ha moziba megyünk, folyamatosan adjusztál minket a gyerekkel, és állandóan azt nézzük, amit ő akar...

Én kikapcsolódásképpen rátaláltam a fotózásra. Szeretek kattintgatni, kikapcsol, és emberek között is vagyok vele. Próbálom a gyereket is kirángatni a lakásból ezzel, vettem neki is egy gépet, és szereti is... már ha eljutunk oda, hogy kitegyük a lábunkat a lakásból...

Szóval alig vártam, hogy végre hétvégén is legyen hó, vasárnap már írtam is egy fotós ismerősnek - aki történetesen nőnemű lény -, hogy:

- Baaszki, végre havas minden, irány fotózni, jön a kölök is, és végre ellőjük azokat a képeket, amiket elterveztünk!

Nos a terv nem lett megvalósítva, mert C. egyből átváltott véres szájú féltékenységszörnybe, és azonnal letámadott, hogy a kurvámmal akarok találkozni, és menjek költözzek anyámhoz, ott kurvázhatok, csajozhatok kedvemre.. hozzáteszem, a fotós csajszi csak barát.. hihetetlen, de eszembe sem jutott, hogy megdugjam, vagy összemelegedjek vele. Szimplán kikapcsolódni jó, egy másik felnőtt emberrel beszélgetni, tanulni egymástól arról, ami érdekel...

Próbáltam C.-t is belevonni, hogy menjünk fotózni ki a természetbe, álljon modellt nekem, hogy gyakoroljam a portréfotózást, az emberek fotózását, plusz neki is szereztem egy gépet, hogy megörökítse azt, amit szeretne, úgy ahogy ő látja a világot.. kíváncsi is voltam rá, milyen képeket készítene, de sajnos nem jutottunk el eddig,mivel 10 perc után menjünk haza, hideg van felkiáltással sarkon fordult, és nulla képpel hazajöttünk...

Gyereknek természetesen azonnal elment a kedve mindentől, ment vissza a szobájába, élni a mostani tinédzserek online életét ( most komolyan, én működök rosszul, hogy arra vágyok, hogy 15 évesen menjen kicsit csavarogni? :-D  ).

Egyszóval itthon töltöttem a hétvégét, a tv előtt dögölve, félig aludva, és néztem az ablakból a havas tájat, plusz a facebookon az ismerőseim képeit a bálról... közben hallgattam C.-t, hogy a testvérénél van az apja, és vele többet foglalkozik, és mi le vagyunk szarva, meg különben is, beszéljek az utca elején lakóval, hogy ne erre járjon el naponta 10x a házunk előtt a repedt kipufogós autójával, mert őt zavarja... és biztos direkt csinálja, hogy őt idegesítse, és a szembeszomszéd hajnalban danolászva jött haza, amire ő felébredt ( naná bakker, valószínűleg a bálból jött haza, jó volt a kedve... :D ), és különben is, unatkozik, menjünk ki a koripályára... mondtam neki, hogy oké, menjünk, de én nem tudok korizni, a gyerek sem ( 1x próbálta, úgy pofára esett, hogy kitört a foga, azóta eszébe sem jut a jégen csúszkálás... ), tehát az lesz, hogy csak ő csúszkál... max visszük a fényképezőgépet, és fotózgatjuk őt, ahogy siklik a jégen... az nem jó, mi is korizzunk... ebből lett egy veszekedés, a vége az lett, hogy megbeszéltük, ha akar menjen, mi nem megyünk... durca bevág, én egy köcsög vagyok, nem foglalkozom vele, nem szeretem, arra várok, hogy ő felforduljon, de abból nem eszek... egy szó mint száz, én döglöttem tovább a tv előtt, ő facebookozott, gyerek meg maradt a szobájában....

 

Válaszok

nem gondoltam volna, hogy ennyien elolvassák...

Sziasztok!

Nem gondoltam volna, hogy ennyien el fogjátok olvasni amit írok. Pár dolgot szeretnék tisztázni. :)

Bevállaltad..
Amikor elvettem, "tudtam", hogy beteg, de nem voltam tisztában a betegség részleteivel.. ő is, és a szülei is bagatelizálták a dolgot. Mivel élettársak voltunk, nekem nem adott semmilyen információt az orvosa, mert nem voltam családtag. Miután elvettem, a kezelőorvosa behívott, és akkor lettem teljesen felvilágosítva mindenről.

A "lépésről".
Igen, felmerült már bennem, hogy lelépek, végleg szakítok ezzel az élettel. DE....
A legutolsó kórházba kerüléskor a gyereket elvittem gyerekpszihodokihoz. Mivel pályaválasztás előtt voltunk, elsütöttem pályaválasztási segítségnek, de megkértem a dokit, mérje fel a gyerek viselkedését, mennyire befolyásolja őt az otthoni lét.. Hála istennek, semennyire, legalábbis nem vett észre semmi aggasztó dolgot.

Amikor öltözött a gyerek, a doki félrevont, és megjegyezte, hogy bizony ez kétséges kapcsolat, de tudjuk mi lesz a vége, két kísérlet után magas az esélye a harmadiknak.... velem vagy nélkülem, meg fogja próbálni biztos... igaz, nélkülem felgyorsulnak a folyamatok..

Tehát, megerősítette azt az érzésem, hogy ha én lelépek, akkor egy gyors összeomlás lenne a nejemnél, és ezt nagyon nehéz feldolgozni ám...

A másik dolog - tudom, most fognak majd jönni az anyázó kommentek, hogy a pénzt nézem -, az a pénz... Közös háztartás, közös hitel, közös lakás.. Ha válás van, a lakást el kell adni, kitörlesztjük a hitelt, elfelezzük a pénzt... és marad kb 2.5millió forintom.. abból így 45 év felé az életet újrakezdeni szerintem majdhogynem képtelenség...

Minek panaszkodsz..
Félreértés ne essék, nem panaszkodok! De ki kell írnom magamból, megosztani valakivel, mert egyébként nem tudom senkivel... tehát, így anonim módon próbálok könnyíteni a lelkemen, hátha segít, hogy tisztábban lássak...

A többi kérédésre... Nem, már nem szeretem, de tisztelem őt, mint nőt, mint a gyermekem anyját. A jelen álláspontom, hogy kitartok mellette, amíg tudok.

Fordultam már szakemberhez a saját gondjaimmal.. kaptam jó kis bogyókat, boldogság is volt ezerrel, de kezdtünk széthullani... akkor rájöttem, hogy én nem hangulatjavítózhatok, mert megérzi, hogy gyengébb vagyok, hogy nem tud rám támaszkodni, és akkor jön a baj, a szétcsúszás...

Betegségtudat.. van neki, de hajlamos az "öngyógyításra", ami a gyógyszeradag lecsökkentését jelenti nála.. és ugye, neki mindig az a normális tudatállapot,amiben van... ha bele merek szólni, én vagyok a legutolsó szemétláda...

Másokra nem veszélyes ( kivéve engem, mert néha, amikor kiakad, bizony csapkod, és nagy lelkierő kell, hogy ne üssek vissza... ). Gyereket óvja, néha túlságosan is, mondhatni ki van nyalva a segge... :) De mostanában, ahogy kamaszodik a gyerek, kezd neki ellentmondani, és ezt nehezen tudja kezelni C.

Kezdésként, rövid összefoglaló

...avagy kik vagyunk, mik vagyunk, miért vagyunk...

Hát sziasztok... Nem tudom, mi lesz ebből a blogból... Nem tudom, hogy végig csinálom e, vagy csak pár poszt születik, de sajnos nem tudom megbeszélni senkivel, ezért elmondom mindenkinek.

Kibeszélem magamból a mindennapok nyomorúságát, a harcokat, amiket vívok minden nap a feleségemmel..

Akkor röviden, mi történt eddig, és kik is a szereplői a blognak:

C., a feleség, huszonéves kora óta diagnosztizált skizofrén, kis üldözési mániával megspékelve.

F. a férj ( ez lennék én )

K. a gyerek, tinédzser

Mindketten 40 felett vagyunk életkorban.

A betegség alattomosan kúszott be az életünkbe, és a házasságunk idejére már gyógyszeres kezelés volt. Fiatal voltam, és idealista.. Szerelmes, ide nekem a világot, megváltom azt, és kitartok holtodiglan, holtomiglan, betegségeben, egészségben, míg a halál el nem választ.. Nem gondoltam bele, mire vállalkozom... immár több mint 20 éve együtt élünk, és a betegség jutott legfőképpen..

Eddig túl vagyunk 2 öngyilkossági kísérleten, 5 kórházi kezelésen, ebből 3 zárt osztályos volt... megszámlálhatatlanul sok gyógyszerelhagyás, folyamatos visszaesés, és egyre nehezebb visszatalálás jellemezte eddigi életünket. 1 válóper beadásom volt, a második öngyilkossági kísérletnél, mivel akkor már a gyerek is velünk volt, és úgy éreztem, nem tudok helytállni a feleségem mellett, plusz féltettem a gyereket is... De úgy alakult, hogy kiderült, a szüleihez nem mehet haza, vagyis csak rám számíthat... úgyhogy megráztam magam, és felvettem a szikla formát, ami ott áll mellette mindig, amibe kapaszkodhat, ami megtartja őt,és folyamatosan mellette van, bármi történjen is.

A "szikla project" eddig működött is, de ahogy a víz, úgy C. is kezdi felőrölni a követ, jelen esetben engem.. Már nem tudok úgy hozzá állni a dolgokhoz, mint régebben, kevésbé tolerálom a mindennapokat.. úgy érzem, belenyomorodok én is lassan az egész életbe, a folyamatos harcokba, amiket vívunk egymással. A pohár letételétől kezdve, a kifordított kabátig, C. nek mindenben jelentést kell keresnie, és az estek 90 százalékában talál is. Természetesen minden variációban én vagyok a hibás, és direkt csináltam, és azért, hogy őt kikészítsem, mert direkt ártani akarok neki...

Ez a hátsó szándék keresés nem csak felém van meg, hanem mindenki felé... bárki kerül a közelünkbe, ő azt nézi, mit akar ártani nekünk/neki, és elutasítóan viselkedik... ebből kifolyólag a baráti körünk kimerül a háziállatainkban, és a falban lakó egérkében.