Sziasztok!

Nem gondoltam volna, hogy ennyien el fogjátok olvasni amit írok. Pár dolgot szeretnék tisztázni. :)

Bevállaltad..
Amikor elvettem, "tudtam", hogy beteg, de nem voltam tisztában a betegség részleteivel.. ő is, és a szülei is bagatelizálták a dolgot. Mivel élettársak voltunk, nekem nem adott semmilyen információt az orvosa, mert nem voltam családtag. Miután elvettem, a kezelőorvosa behívott, és akkor lettem teljesen felvilágosítva mindenről.

A "lépésről".
Igen, felmerült már bennem, hogy lelépek, végleg szakítok ezzel az élettel. DE....
A legutolsó kórházba kerüléskor a gyereket elvittem gyerekpszihodokihoz. Mivel pályaválasztás előtt voltunk, elsütöttem pályaválasztási segítségnek, de megkértem a dokit, mérje fel a gyerek viselkedését, mennyire befolyásolja őt az otthoni lét.. Hála istennek, semennyire, legalábbis nem vett észre semmi aggasztó dolgot.

Amikor öltözött a gyerek, a doki félrevont, és megjegyezte, hogy bizony ez kétséges kapcsolat, de tudjuk mi lesz a vége, két kísérlet után magas az esélye a harmadiknak.... velem vagy nélkülem, meg fogja próbálni biztos... igaz, nélkülem felgyorsulnak a folyamatok..

Tehát, megerősítette azt az érzésem, hogy ha én lelépek, akkor egy gyors összeomlás lenne a nejemnél, és ezt nagyon nehéz feldolgozni ám...

A másik dolog - tudom, most fognak majd jönni az anyázó kommentek, hogy a pénzt nézem -, az a pénz... Közös háztartás, közös hitel, közös lakás.. Ha válás van, a lakást el kell adni, kitörlesztjük a hitelt, elfelezzük a pénzt... és marad kb 2.5millió forintom.. abból így 45 év felé az életet újrakezdeni szerintem majdhogynem képtelenség...

Minek panaszkodsz..
Félreértés ne essék, nem panaszkodok! De ki kell írnom magamból, megosztani valakivel, mert egyébként nem tudom senkivel... tehát, így anonim módon próbálok könnyíteni a lelkemen, hátha segít, hogy tisztábban lássak...

A többi kérédésre... Nem, már nem szeretem, de tisztelem őt, mint nőt, mint a gyermekem anyját. A jelen álláspontom, hogy kitartok mellette, amíg tudok.

Fordultam már szakemberhez a saját gondjaimmal.. kaptam jó kis bogyókat, boldogság is volt ezerrel, de kezdtünk széthullani... akkor rájöttem, hogy én nem hangulatjavítózhatok, mert megérzi, hogy gyengébb vagyok, hogy nem tud rám támaszkodni, és akkor jön a baj, a szétcsúszás...

Betegségtudat.. van neki, de hajlamos az "öngyógyításra", ami a gyógyszeradag lecsökkentését jelenti nála.. és ugye, neki mindig az a normális tudatállapot,amiben van... ha bele merek szólni, én vagyok a legutolsó szemétláda...

Másokra nem veszélyes ( kivéve engem, mert néha, amikor kiakad, bizony csapkod, és nagy lelkierő kell, hogy ne üssek vissza... ). Gyereket óvja, néha túlságosan is, mondhatni ki van nyalva a segge... :) De mostanában, ahogy kamaszodik a gyerek, kezd neki ellentmondani, és ezt nehezen tudja kezelni C.